fűzfakéreg, csalánlevél, nagy útifű, orbáncfű, nyírfalevél
Reuma és köszvény kezelésére szolgál. A népgyógyászat régóta alkalmazza e gyógynövényeket a betegség gyógyításában. A tapasztalatokat a korszerű orvostudomány eredményei is megerősítik.
MIT TUDHATUNK A NÖVÉNYEKRŐL?
Az alkotórészek közül a csalán levél, az orbáncfű, a nyírfa levél és a fűzfa kéreg hivatalosan bejegyzett az Európai Gyógyszerkönyvben (Ph Hg VIII.). Utóbbi növényt évszázadok óta használják a gyógyításban. Hatóanyagának megismerése után fejlesztették ki a közismert Aspirint. A nagy útifű a Francia Gyógyszerkönyvben szerepel.
MILYEN ELŐNYÖS HATÁSSAL JÁR FOGYASZTÁSA SZERVEZETÜNKRE?
A fűzfa kéreg fájdalomcsillapító tulajdonságú. A csalán levél+nagy útifű+orbáncfű keverék állatkísérletben sikeresnek bizonyult mesterségesen kiváltott köszvényes tüneteknél. A népgyógyászat régóta alkalmazza ezeket a gyógynövényeket köszvény, reuma kezelésében. A hatás alapja a káros anyagcseretermékek (salakanyagok) kiürülésének támogatása, a gyulladások és a fájdalom mérséklése, immunerősítés és az ellazulás elősegítése. A népi tapasztalatok helyességét a korszerű orvostudomány eredményei is megerősítik.
HOGYAN ALKALMAZZUK?
A tea fogyasztható önmagában vagy gyógyszeres terápiák kiegészítése képpen, támogató (adjuváns) hatása következtében. Utóbbi esetben ajánlott a kezelőorvos véleményének kikérése!
Aspirinnal, antidepresszáns gyógyszerekkel együtt ne fogyasszuk!
Teakészítés: 1 filter teára 150 ml forró vizet számítva, 5-10 percig lefedve állni hagyjuk.
Ajánlott mennyiség: 2-3 csésze/nap.
Az összetevők hatásai
FELHASZNÁLT IRODALOM
Babulka, P. (2006): Gyógynövények a reumás megbetegedések kezelésében. Komplementer Medicina 2006/4, 6-15p.
Szabó László Gy. (2005): Gyógynövény-ismereti tájékoztató. Schmidt und Co.-Melius alapítvány, Baksa-Pécs 2005
Khalifeh,M. S. et al (2008): Clinical and histopathological evaluation ot MDP/collagen induced arthritis rat model (MCIA) after treatment with Urtica dioica, Plantago major and Hypericum... Experimental Animals, 2008 Apr;57(2):101-10p.
Wichtl, M. hrsg (1989): Teedrogen, Wissenschaftliche Verlagsgesellschaft mbH, Stuttgart